Ma végre már teljesen jól érzem magam. A lábam egyáltalán nem fáj, újra vígan ugrándozhatok a kertben. A gazdiék elhatározták, hogy a nagy ijedtség után jobban fognak vigyázni rám. Eldöntötték, hogy minden hónapban elvisznek a doktorhoz átnézetni, hogy minden rendben van-e, hiszen én nem tudom megmondani nekik, ha valami bajom van. Az első vizsgálatnál még féltem, de a doki adott egy finom kutya kekszet, és azóta örömmel megyek a rendelőbe, ahol mindjárt belépéskor megkapom a jutalom falatot. Túlestem az első szurin, megszabadultam végre a hasamban mozgó valamiktől is, meg a bőrömön mászkáló, csipdeső, undorító rovaroktól is. Minden nap adnak a gazdiék valami jóízű bogyókat is meg egy nem annyira jóízű folyadékot is, de már megszoktam. Büszkék is rám, mutogatnak mindenkinek, hogy milyen szép, erős kiskutya vagyok. Csak az a baj, - szokták mondani - hogy mindent megrágok, széttépek. A múltkor is elvittem a gazdi papucsát, aztán a csavarhúzóját, amit a szerelésnél egy percre letett. De nem haragszanak, mert idővel ez is elmúlik- legalábbis remélik. A szép, fehér kavicsok, amivel a kerti tó körbe van rakva, pont akkorák, hogy könnyen felkapom őket és kicsit szaladgálok velük. Az egyiket le is nyeltem, mert futás közben megbotlottam. De nem volt semmi baj, mert simán lement.

Folytatjuk